Az értelmiség kiállt a jobbágyokért, a nemesség a közrendűekért, a vidék a nagyvárosért. Először fordult elő, hogy mindenki bebocsátást nyert a nemzetbe. Külföldiek a vezérkarban, betyárok, zsandárok, zsidók a csatatéren, kompetens fők a kormányban együtt küzdöttek, hogy jobb hely legyen Magyarország. Ezt szimbolizálja a kokárda.
Március 15. talán a legszerethetőbb ünnepünk. Mindannyian a magunkénak érezzük, pedig rengetegféleképp lehet megítélni. Talán egyszer a huszadik század eseményeivel is eljutunk idáig.
Mi 1848-1849?
1848-1849 – dicső, mert vér nélkül hoztuk tető alá az áprilisi törvényeket;
1848-1849 – nagyszerű, mert együtt harcolt szegény és gazdag;
1848-1849 – hősies, mert másfél évig húzta a nemzet a túlerővel szemben;
1848-1849 – bajtársias, mert Bem apó továbbvitte a lengyel-magyar barátságot;
1848-1849 – misztikus, mert Petőfi nem tért vissza a csatatérről;
1848-1849 – keserű, mert végül elbukott;
1848-1849 – furfangos, mert Görgei az oroszok előtt tette le a fegyvert;
1848-1849 – vérlázító, mert jött az októberi megtorlás;
1848-1849 – fájdalmas, mert jött a Bach-korszak;
1848-1849 – előremutató, mert a kiegyezéssel végül csak elindultunk felfelé;
1848-1849 – meghasonlott, mert végül csak kiegyeztünk Ferenc Józseffel;
1848-1849 – rossz lelkiismeretű, mert Kossuth még 45 éven át emlékeztette a nemzetet 48-ra;
1848-1849 – kiszolgáltatott, mert a legkülönbözőbb politikai erők mindig a maguk képére próbálják formálni;
1848-1849 – unalmas, mert az iskolai megemlékezések nem tudnak nem azok lenni;
1848-1849 – játékos, mert a gyerekek papírhuszárcsákót ragasztanak és zászlót színeznek;
1848-1849 – nagyon magyar.
