A trianoni békeszerződés 1920. június 4-ei aláírásának 100. évfordulója alkalmából Facebook-oldalunkon és honlapunkon tematikus sorozatot indítottunk, amelyben rendszeresen osztjuk meg a Közös Halmaz önkénteseinek Trianonnal kapcsolatos érzéseit. Várjuk a Ti megéléseiteket is!
Meggyőzni nem kell egymást. Megérteni igen.
A Közös Halmaz egy önkéntesének megélése:
„Budapesten születtem és nőttem fel, ezért a Trianon jelentette történelmi traumával való szembesülés nekem nem közvetlen, személyes tapasztalással kezdődött. Az első emlékem arról, hogy mikor hallottam egyáltalán ennek a versailles-i kastélynak a nevét, nem különíthető el markánsan, de azt hiszem, 2000-ben történhetett, amikor a békeszerződés nyolcvanadik évfordulója kapcsán került szóba. Emlékszem, tizenegy évesen arra gondoltam, milyen igazságtalanság érte az országunkat. Egy igencsak baloldali kerületben jártam iskolába, de bármelyik pártra is szavaztak a szüleink, ez a Trianon-dolog, emlékeim szerint, közös nevezőre hozott mindenkit az osztályból. Aztán sokáig nem foglalkoztam a témával, Erdély is csak egy távoli hely volt a fejemben, amiről legfeljebb annyit tudtam, hogy ott játszódik az Ábel a rengetegben. Évekkel később (ez gyerekként hihetetlen időtávnak hat) még mindig igazságtalan és felháborító történelmi ténynek tartottam a Trianonban megállapított magyar határokat, de sérelmeimet már valamennyire árnyalta, hogy megtudtam, nem csak 100%-ban magyarok lakta területeket vettek el akkor Magyarországtól. Ránéztem Nagy-Magyarország térképére, és szemet szúrt, ha ma ezek lennének az országhatárok, a horvátoknak és a szlovákoknak például nem is lenne saját államuk. Tehát ez sem lenne egy igazságos helyzet, rengeteg probléma forrásává válhatna. Ennyit még gyerekként, fiatal kamaszként is könnyű belátni.
Aztán a gimnáziumban zúdult rám az az ezerféle vélemény, gondolat és indulat, ami Trianonnal kapcsolatban bennünk él. Sokak szerint például Nagy-Magyarország a nácizmussal hozható kapcsolatba, míg mások nem győzték hangsúlyozni, hogy az egészet el kell felejteni, hiszen régen volt már, és persze hallottam a szabadkőművesekről szóló összeesküvés-elméleteket is. Nos, én nem gondoltam magam szélsőségesnek azért, mert örülnék, ha Erdélyben megvalósulna az autonómia, és nem tartottam Szlovákia létével ellentétesnek, hogy a magyarok lakta települések neve magyarul is ki legyen írva. Voltam azóta mindegyik elszakított országrészben, olvastam sok történelmi témájú könyvet, és nem tudom, mit lehet tenni annak érdekében, hogy ne az igazságtalanságot és a traumát érezze sok magyar, ha 1920. június 4-ére gondol. Csak azt tudom, hogy ebben a kérdésben is, mint sok másikban, a politikai oldalak felett álló, mérsékelt véleményt a legnehezebb képviselni – de minden fél véleményét tiszteletben tartó párbeszéd esetén csak azt érdemes.”
(A kép a Fortepan fotójából készült. Adományozó: Lőrinczi Ákos, a szlovákiai Verbóc főtere, 1920)
