A trianoni békeszerződés 1920. június 4-ei aláírásának 100. évfordulója alkalmából Facebook-oldalunkon és honlapunkon tematikus sorozatot indítottunk, amelyben rendszeresen osztjuk meg a Közös Halmaz önkénteseinek Trianonnal kapcsolatos érzéseit. Várjuk a Ti megéléseiteket is!
Meggyőzni nem kell egymást. Megérteni igen.
A Közös Halmaz egy önkéntesének megélése:
„Trianon... Nem is tudom, hol kezdjem. Személyes kapcsolódási pontom nincs hozzá, a családból, ismerősi körből senki életére nem volt olyan hatással, mint ami például a történelemkönyvekben olvasható. Magyar emberként mégis fűznek hozzá érzések, hiszen a hazámról van szó.
Sosem éreztem, hogy engem túlzottan megviselne ez a téma, vagy igazán erős reakciót váltana ki belőlem. Nem érzek dühöt miatta, nem szomorít el, és nem csatlakoznék azokhoz, akik a 100. évforduló kapcsán a határok „visszacsinálását” követelik. Az viszont tény, hogy megdöbbentem, mikor először hallottam Trianonról. Így magam is elgondolkodtam: normális, hogy én „sehogy sem érzek” az egyik legnagyobb nemzeti tragédiánkkal kapcsolatban? Mostanra rá kellett jönnöm, hogy igen, hiszen nem vagyunk egyformák. Van, akinek fáj, van, aki szerint egy vesztes világháború után nem várhattunk mást, van, akinek az egész közömbös, sokakban pedig ezek az érzések rengetegféleképp keverednek.
A múlton nem tudunk változtatni, de a jelenen annál inkább! Jó lenne, ha egyszer a kulturált párbeszéd is megvalósulna a témában, hogy azok is feldolgozzák a történteket, akik ezt máig nem tudták elengedni. Mik jutnak még eszembe?
Igazságtalanság. Igazságtalannak érzem a döntést, ami akkor és ott született. Tény, hogy a döntés által Magyarország nemzetállammá vált, de milyen áron? Családokat szakított szét, magyarok kerültek a határon túli területekre, ahol kemény sors várt rájuk. Sok helyen ma is jellemző a hátrányos megkülönböztetés, valamint a származásból adódó konfliktusok, atrocitások. Másik oldalról nézve, emberek kerültek az anyaországukhoz, amire oly régóta vágytak a nacionalizmus dübörgő évtizedei óta. A dolognak ezt a fajta kettősségét szerintem nem lehet figyelmen kívül hagyni, bármennyire is nagy tragédiának éli meg valaki a békeszerződést.
Széthúzás, ellenségeskedés és bosszúvágy. Trianon, sőt az egész 20. század tragédiája ezekben rejlik igazán. Trianon ezeknek a jelenségeknek csak egy erőteljesebb kicsúcsosodása, amire talán a döntéshozók is ráeszméltek, csak későn. Ahogy itt ülök, és próbálom megtalálni a megfelelő szavakat a történtekre, akarva-akaratlanul eljutok odáig, hogy az emberek mennyire, de mennyire nem tudnak tanulni a múltban elkövetett hibáikból, a történelmünkből. Feldühít, hogy a bosszú- és a hatalomvágy mire nem képes. Nemzetek nagyhatalmú vezetői jóformán bármit megtehetnek. Számtalan esetben pont emiatt emberek millió haltak bele – s halnak bele ma is – az ő „ambícióikba”. De természetesen a magunk szintjén sem árt körülnézni, hiszen mi, „kisemberek” is nagyon tudjuk gyűlölni egymást, semmibe venni a másik véleményét, a másik érzelmeit, nálunk is megmutatkozik a bosszúvágy, csupán az eszközeink mások.
Vitatkoztam egyszer egy elég határozott véleményt képviselő egyénnel. A téma a határon túli magyarság volt. Eléggé meglepett, mikor nemes egyszerűséggel közölte, hogy számára nem magyar például egy szlovákiai vagy egy szerbiai magyar. Ezt azóta sem tudom hova tenni. Lehet, hogy nem Magyarország határain belül született valaki, oké. Lehet, hogy beszéli az „idegen” nemzet nyelvét, rendben van. Sőt, az is lehet, hogy ott nőtt fel, persze. De ezek elegendő érvek hozzá, hogy ne lehessen őt magyarnak tekinteni? Hiszen beszéli azt a nyelvet, amit mi is, tisztában van a kultúránkkal, ösztönösen megvan benne a magyar nemzeti identitás. Ez a vita természetesen meddőnek bizonyult.
Szeretném, ha az emberek megtanulnának tekintettel lenni egymásra, ha gondolkoznának, mielőtt mondanak vagy tesznek valamit, amiről tudják, hogy a másikat rosszul érintheti. Ha csak feleannyi energiát fordítanánk egymás segítésére, mint amennyit ellenségeskedésbe ölünk, mennyire más világot élhetnénk! Kezdjünk el beszélgetni egymással! Ne csak halljuk a másik szavait, értsük is meg!”
(A kép a Fortepan 1920-ból származó fotója alapján készült. Adományozó: Lőrinczi Ákos.)
