A trianoni békeszerződés 1920. június 4-ei aláírásának 100. évfordulója alkalmából Facebook-oldalunkon és honlapunkon tematikus sorozatot indítottunk, amelyben rendszeresen osztjuk meg a Közös Halmaz önkénteseinek Trianonnal kapcsolatos érzéseit. Várjuk a Ti megéléseiteket is!
Meggyőzni nem kell egymást. Megérteni igen.
Ottlik Domonkos, a Közös Halmaz egy önkéntesének megélése:
„Nekem a trianoni veszteségeink elengedése egy aktív gyászfolyamat. Azokról a veszteségekről van szó, amik abból fakadnak, hogy magyar vagyok, és én a magam részéről erősen azonosulok ennek a közösségnek a történelmével: sikereivel és veszteségeivel, a szimbolikus hathármainkkal éppúgy, mint a kettőnull utáni kettőhármainkkal. (Miért pont focis hasonlatok?) Számomra magyarként Trianon szimbóluma és megcáfolhatatlan történelmi visszaigazolása annak a szemléletmódnak, hogy a világ valójában egy igazságtalan hely, tele tragikus eseményekkel.
A személyes életemet mégsem építhetem erre a szemléletmódra. Egyszerű józan belátásból: nem hagyhatom, hogy ilyen fájó élmény álljon identitásom egyik legfontosabb részének középpontjában!
Mert a szemléletmód tényleg döntés, választás kérdése. Nincs ugyanis olyan személyes vagy közösségi sors, amiben ne lehetne valós élményt, tapasztalatot találni a sértettségre, az áldozati szerepre. Éppen ezért, igen, mindenki okkal és joggal tarthat igényt az áldozatszerepre. De vajon „nem vétettem többet, mint vétettek nekem”? Az vesse az első követ, aki maga soha nem bántott meg mást, akár szándékosan, akár véletlenül. Vagyis mindkét szerep jogos: én a saját életemben is egyenlő joggal választhatom az áldozati és a sérelemokozó, és ezzel együtt a felelősséghárító vagy a felelősségvállaló szerepét. Ha azonban egy kapcsolatom megsérül egy ilyen esetben, vagy mert rám lesz haragos valaki, vagy mert én bántódom meg, a kapcsolat helyreállításának, a gyógyulásnak az első fázisa: gyászfolyamat. Ha abból indulunk ki, hogy az emberi élet fontos és vágyott tapasztalata az elfogadottság, vagyis „szeretni és szeretve lenni”, akkor elkövetőként és áldozatként egyaránt összetörik ez a kép. „Úgy viselkedtem, mintha nem fogadnám őt el. Méltó vagyok még ezek után a szeretetére?” „Úgy viselkedik velem, mintha nem fogadna el. Szeressem-e őt még ezek után is?”
A lényeg, hogy ilyen helyzetben egyszerűbb felvenni az áldozatszerepet – szakbarbárkodva: alacsonyabb a pszichés költsége –, és akár elkövetőként is úgy forgatni a történetet, hogy ne kelljen szembenéznem a felelősségemmel, mert azt hiszem, csorbát szenved az értékességem, ha belátom, hogy hibát követtem el. (Ó ég, hányszor kerülgettem úgy a hibáimat, hogy végül magamra tekintettem áldozatként, nem pedig arra, akibe belegázoltam!)
A traumákból, tragédiákból való gyógyulásnak társadalmi szinten is hasonló a folyamata. Erről ír sokak mellett Kovács Mónika (holokauszt és megbékélés), Erős Ferenc (traumák szociálpszichológiája), egyéni szinten Judith Herman pszichiáter (komplex poszttraumás stressz zavar), Miroslav Wolf teológus, a délszláv háború egy kínvallatottja (a traumák és spiritualitás kapcsolatáról), de a népszerűbb egyéni életvezetési irodalomból is meríthetünk ihletet, ismertebb név talán Marshall Rosenberg (Erőszakmentes kommunikáció) vagy Gary Chapman (A bocsánatkérés öt nyelve).
Hogy jön mindez Trianonhoz? Hát hogyne jönne?! A tragédia, az igazságtalanság megtörtént. A gyászfolyamat elindult. Nagyban lassítja a folyamatot, hogy akikhez kötjük az elkövetői szerepet, azoknak eszük ágában sincs a mi nézőpontunkból nézni a helyzetre – mély tisztelet a kevés kivételnek (például itt, itt és itt). Az nem kérdés, hogy a trianoni döntés aránytalan mértékű veszteséget jelentett az akkori Magyarországnak, amelynek következményeit mindmáig viseli a társadalom, a határon túli magyarok helyzete pedig nap mint nap emlékeztet az igazságtalanságra. De biztosan az áldozatszerep az, amit tovább akarunk adni ebből a helyzetből a következő generációnak?
Mi a reményünk? A visszacsatolás? A bosszú? A kárpótlás? Még a sérelmeink elismertetése is aligha reális. Az én reményem a „poszttraumás növekedés” lehetősége: akik képesek a poszttraumás növekedésre, azok „értelmet találnak szenvedésükben, erőt merítve ezzel a történtekből. Önmagukat és kapcsolataikat új perspektívából szemlélik, életüket, egészségüket jobban értékelik. Könnyebben felismerik az új lehetőségeket, bensőségesebb kapcsolatokat élnek meg, átalakulnak a prioritások. Olyan személyiségfejlődést élnek meg, amely felülmúlja a trauma előtti fejlettségi állapotot.”
Képesek vagyunk rá. Mindenképp végig kell járni ezt a gyászfolyamatot, de tudatos munkával ezt fel is gyorsíthatjuk. A gyászfolyamat öt fázisa: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás.
- Tagadás? Nem, nem soha! Pipa.
- Harag? Vesszen Trianon! Pipa.
- Alkudozás? Revíziók. Mi lett volna, ha? Legalább a magyarjainkat visszakapnánk! Pipa.
- Depresszió? Azt hiszem, sokan tartanak itt azok közül, akik erősebben is kötődnek a nemzeti identitásukhoz. De a kollektív tehetetlenségérzetben biztosan nyakig állunk. A sorsunk játékszerének érezzük magunkat, akiket meg kell védeni, hogy el ne veszejtsen minket újra a gonosz.
- Szomorúság, elfogadás, újrarendeződés? Azt hiszem, sokan mondják magukról, hogy itt tartanak, és úgy érzik, őket már nem határozza meg ez a múltbeli esemény. És igaz is lehet, hogy már nem a veszteség áll a psziché középpontjában, újraalakultak a szociális kapcsolatok. De mivel a nemzettudattal járó egészséges (nem eltúlzott) büszkeségérzet nehezen lelhető fel a társadalmunkban, ezért őszintén: ezt inkább tartom elfojtásnak, mint a gyászfolyamat lezárásának. Ezt erősíti meg számomra az is, hogy miért vált ki még mindig ennyi ölre menő, véresszájú indulatot Trianon és a magyarságtudathoz való hozzáállás kérdése.
- Gyógyulás? Vannak kezdeményezések. Figyeljünk oda rájuk, mert ezek teszik lehetővé, hogy egy sok-sok generáción átívelő folyamat legalább pár emberöltőt lerövidülhessen. Ha nem dolgozunk rajta, a szépunokámnak is fájni fog Trianon. Ha dolgozunk, talán a dédunokám már nem ezt adja tovább a gyermekének. Hanem a józan belátást, hogy a történelem alakulhat jól vagy rosszul, de emberek alakítják. Épp úgy, ahogy a saját – jó vagy rossz – sorsuk megélését is.”
(A kép a Fortepan 1920-ból származó fotója alapján készült. Adományozó: Wittner Lucia.)
