Június 4-e 2010 óta a Nemzeti Összetartozás Napja. Mit jelent ez nekünk? Gyásznapot? Ünnepnapot? Valamifajta elégtételt?
Rengeteg magyar nem érzi magáénak, inkább maga mögött hagyná az egész Trianon-témát. Mások mély fájdalommal tekintenek rá, és ez lett nemzeti identitásuk sarokköve. Pedig nem csak Trianon kapcsán merülhet fel a nemzethez tartozás kérdése. Ugyanez köszön vissza az államalapítás, Mohács, 1848, a kiegyezés, a holokauszt, 1956, sőt, akár még a rendszerváltás kapcsán is.
Június 4-én megengedhetjük magunknak, hogy sirassuk a régi határainkat. A trianoni békediktátum igazságtalan volt, túlzó és egyoldalú. Ez akkor is így van, ha tudjuk, Nagy-Magyarország csak az Osztrák-Magyar Monarchia részeként volt akkora, amekkora, és egy vesztes háború után nem számíthattunk rá, hogy területveszteség nélkül köthetünk békét.
Ma mégsem elsősorban ezek a határok választják el a magyart a magyartól. A belső törésvonalaink mentén számtalan bűnt követ(t)ünk el mi magunk a magyarság ellen.
Mikor állunk meg megsiratni, hogy képtelenek vagyunk szóba állni egymással, csak azért, mert másként látjuk a múltunkat és a jelenünket? Mikor vesszük észre, hogy elvakít a saját sértettségünk, és nem látjuk a másik szintén jogos fájdalmát?
Itt az ideje, hogy egymás felé forduljunk, és magunkba nézzünk. Mutassunk példát! Legyen június 4-e az Összes Nemzeti Tartozás Lerovásának Napja!
Szeretnénk már itt tartani.
