Születésnapokon, ünnepeken általában köszönteni szokás egymást. Civilizált, európai, kulturált szokás ez. Faramucibb a helyzet, ha pont ugyanaz az esemény az egyiknek születésnap, a másiknak pedig egy amputáció emlékét jelenti.
Érdemes ezért józanul, békésen, tisztességesen beszélnünk arról, hogy mit kezdhetünk december elsejével, Románia legnagyobb nemzeti ünnepével, számunkra pedig Erdély elszakításának egyszerre szimbolikus és nagyon is valóságos évfordulójával.
Ismert, száz évvel ezelőtt tartották a gyulafehérvári román nemzetgyűlést, amelynek határozata kimondta „az összes román és az általuk lakott területek egyesülését Romániával”. Talán azt már kevesebben tudják, hogy az idő tájt voltak más nemzetgyűlés-kísérletek is, például a 84%-ban magyarok lakta Kolozsváron, de azt a bevonuló román csapatok szétlőtték, szétkergették. Ám foglalkozzunk most csak azzal, amit békében megtartottak: a gyulafehérvárival. A gyűlésen többek között határozatot hoztak a következőkről is:
- Teljes nemzeti szabadságot adnak az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosítanak oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.
- Egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az Állam minden felekezete számára.
- Tisztán demokratikus rendszer tökéletes megvalósítása a közélet minden területén.
- Teljes sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot biztosítanak minden emberi gondolat szabad hirdethető.
Ha egy évszázad után visszanézünk Erdélyre és a szintén Romániához csatolt Partiumra, megállapíthatjuk, hogy a mérleg szívfájdító. Megroppant a magyarság. Rövidebb időszakoktól eltekintve az elcsatolt magyar közösségek váltakozó erejű, de valamilyen formában mindig is létező elnyomást szenvedtek el. Nem mehetünk el amellett sem, hogy a döntően magyar érzelmű erdélyi zsidóságot az átmeneti visszacsatolás után néhány évvel a magyar adminisztráció szállította a biztos halálba. A Dél-Erdélyben élő magyar zsidók ennél jobban jártak, de őket is gyötörték, a háború után pedig szinte mindannyian disszidáltak, elmenekültek. Az erdélyi német közösségek is teljes egészében eltűntek.
Ma, 2018-ban sem valósul meg a maradéktalan állampolgári jogegyenlőség a kisebbségi jogok vonatkozásában, legyen szó akár a magyar nyelvű oktatásról, helységnevekről, vagy éppen az autonómia, a regionalizmus bármilyen lehetőségéről. Az európai uniós tagság sem hozott rendszerszerű, tartós és megnyugtató megoldást. A hangzatos gyulafehérvári nyilatkozat pedig csak egy beváltatlan ígérethalmaz maradt.
December elsején azért is esik nehezünkre gratulálni román barátainknak, mert ez az időszak egyet jelent számunkra Magyarország összeomlásával, alig kiheverhető szétdarabolásával, hazánk szisztematikus kifosztásával, egyik káoszból a másikba zuhanásával, egyszóval a teljes kudarcéval. Nem őket, különösen nem a ma élő románokat okoljuk érte, de az akkor szerzett seb nem gyógyult be, és nem érezzük azt, hogy a többség szembe akarna nézni a múlttal, akár ott, akár itt. Nem történt meg a trianoni katasztrófa feldolgozása sem itthon, sem máshol.
Hátat fordítunk tehát, és valós vagy vélt sérelmeinkbe temetkezünk? Dehogyis. Szívesen gratulálunk román barátainknak, ha nem a számunkra legfájóbb dátumot választják a kalendáriumból. A tordai vallásszabadság 450 éves ünnepe vagy éppen a román történelem számos másik pontja lehetett volna olyan alkalom, amelyhez örömmel csatlakozunk köszöntéssel, mindenféle „de” nélkül. Közös halmazt ugyanis nemcsak itthon szeretnénk, hanem az összes szomszédos néppel is.
Ehhez persze a saját portánkon is illő sepregetnünk. Van mit. Ha például nem tűrjük el a bozgorozást, ne hagyjuk szó nélkül az oláhozást, a románok szidalmazását, lenézését sem. Ha zavarnak bennünket a 73 év múltán is megalázó, nemcsak magyarellenes, de Európa-ellenes Benes-dekrétumok, ne tótozzunk és ne is gúnyolódjunk mások történelmén, jelképein. Ha méltányosságot, egyenjogúságot akarunk a határon túli magyar közösségeknek, ne dörgöljünk szomszédaink arcába olyan térképeket, amelyeken számos olyan nagy területi egység látható, ahol legfeljebb félezer éve éltek nagyobb számban magyarok, ha egyáltalán. Ha nem szeretjük a történelemhamisítást, mi se gyakoroljuk tódítással.
Ha lenézünk valakit, megérzi. Közös halmaz utálkozásból, dühből, önzésből soha nem lesz, az elmúlt száz év ezt világossá tette. A mi közös – kárpát-medencei – halmazunkban mást szeretnénk látni. Magyarokat, akik szót értenek román vagy valamilyen szláv nyelvű honfitársaikkal. Román iskolásokat, akiket nem arra nevelnek, hogy mi vérszomjas ázsiai vadak vagyunk. Magyar-szlovák történelemtankönyveket, közös ösztöndíjakat. Egymást kereső és megtaláló fiatalokat, regionalizmust, a gyakran csak papíron létező európai szellem tartalommal való feltöltését. Kiterjesztett Schengent Erdély felé, magyar utazókat nemcsak Székelyföldön, hanem a román vidékeken is, közös kulturális és gazdasági projekteket. Mindebben pedig nem is elsősorban a politikának kell lépnie, hanem nekünk, civileknek.
Azt kívánjuk a románoknak és a romániai magyaroknak december elsején, és az év minden más napján is, hogy valósuljanak meg a gyulafehérvári nyilatkozat Erdély népeinek irányába tett vállalásai, valamint Románia polgárai békében, szabadságban, autonóm emberekként és közösségekként élhessenek a jelenben és a jövőben. Velünk, Európában.
