Nem kell meggyőzni egymást. Megérteni igen.

A zsigereinkben él a kommunizmus áldozatainak emléke

2019/02/25 – Közös Halmaz


„No pasarán!” – hangzott az eredetileg első világháborús francia csatakiáltás, amely később nemzetközi antifasiszta szlogenné vált, sőt, nyugodtan nevezhetjük ezt globális kommunista harci jelszónak is. „No pasarán” – vagyis „nem törnek át” – pedig a végén, a végén bizony szinte mindenhol áttörték a kommunista vonalakat. Sorszámot húz lassan Kuba és talán Vietnam is, Kína kitart még a kommunista ideák nacionalizmussal és államkapitalizmussal felvizezett változata mellett, talán csak Észak-Korea az egyetlen biztos sztálinista bástya manapság. Egy „jó szándékú”, világboldogító, sőt, sokáig világmegváltónak hitt fantazmagória utolsó eltorzult lenyomataként.

Úgy általában, jóérzésű ember tiszta szívből örülhet, ha kommunista frontokat, rendszereket törnek át, különösen ez után a vérrel bélelt, alig feldolgozhatóan tömény XX. század után. Persze, kivételek vannak. Minden bizonnyal sok száz éves sötétséget hozott volna például a világra, ha a nácik legyőzik a szovjeteket. A harmincas évek Spanyolországában pedig az amúgy szintén véreskezű köztársasági erők feltehetően jobb és gyorsabban leváltható világot hoztak volna a falangista tömeggyilkosok helyett – bár ki tudja, mivé vált volna a második világháború küszöbén egy baloldali kísérlet Nyugat-Európa nyugati sarkában.

A kommunizmus áldozatainak prágai emlékműve (forrás: Prague-Stay.com)

Azt viszont, hogy mivé vált Keleten, jól tudjuk, sajnos. A zsigereinkben hordozzuk, nagyapáink létező vagy csak valahol az ukrán bányák környékén tudni vélt sírjából, messziről-közelről érezzük. Sok évtizedünket temette maga alá ez a gigantikus emberkísérlet, és volt időnk – nekünk már csak picit, karcolásként érezve, de felmenőinknek sokáig – megtapasztalni a legtöbb változatát. Először pontosan száz esztendeje, az ország összeomlása közben tört ránk, vak lázálomként seperve végig, amerre elért, olyan öncélú terrort és fosztogatást rendezve a maradék javakon, hogy dúlásuk után nem egy magyar városban felszabadítóként ünnepelték a területrabló szándékkal érkezett, megszálló román hadsereget. Legalább ennyire elképzelhetetlen ma már, hogy a nyugati írástudók színe-java évtizedekkel később tanulmányutakat szervezett Sztálin horrorbirodalmába, mert hát hittek az „eszme” nagyságában.

A kommunizmus néven ismert projekt elbukott, az ellentmondást nem tűrés velünk maradt. A történelmi vitákat is hatalmi szóval próbálják eldönteni – pedig az a kommunistáknak sem sikerült.

Kovács Béla szobra 2015 óta a Képviselőháznak háttal áll (forrás: Névtelen Utazó)

A kommunizmus áldozatainak emléknapján illik tisztelettel megidéznünk azon civilek és politikusok emlékét, akiket a múlt században a kommunista hatalom elüldözött, eltávolított, deportált, likvidált. Ilyen – eltávolított – ember volt Kovács Béla, a különlegesen tehetséges kisgazda politikus, akinek 1947. február 25-ei Szovjetunióba hurcolása adja a mai emléknap apropóját, és akinek 2002-ig kellett várnia, hogy méltó fővárosi helyszínen, a Kossuth téren kapjon – ha nem is kiemelkedő, de fontos – szobrot. Ezt a műalkotást néhány éve – sok szomorkás, bolygatott társához hasonlóan – épp alkotói kényszerítették vándorútra, hogy részt vegyen a soha véget nem érő magyar emlékmű- és szoborkeringőben, és hogy teljesen koncepciótlanul egy olyan utcasarokra költözzön, ahol még csak rálátni sem lehet szinte sehonnan.

Mit is kívánhatnánk mást ezért a kommunizmus áldozatainak e napon, mint nyugalmat – holtaknak és élőknek egyaránt.


Támogass minket! – rendszeres támogatás

Havi rendszeres támogatás esetén az alábbi összegekkel tudsz minket segíteni. Az összeg kiválasztása után átirányítunk a PayPal felületére, pár kattintás, és kész is vagy.

Támogass minket! – egyszeri támogatás

Egyszeri támogatás esetén Te határozod meg, pontosan mennyivel kívánsz hozzájárulni céljaink eléréséhez. (Használhatod a PayPal rendszerét vagy saját bankkártyádat is.)

  Vissza a főoldalra